Selejt...

A legutóbb hallottam ezt a szót valakitől. Egy számomra kedves valakitől. "Selejt... Én selejt vagyok..." És még mindig kiráz a hideg. Miért képes ezt érezni egy ember? Mi vagy ki képes ezt éreztetni vele? Ki a felelős mindezért? Az élet? A környezet? Vagy a személy önmaga? Én nem tudom. De nem jó ez így. Valahogy nagyon nem. Olyan NEM létezik, hogy valaki.. "selejt". Mind emberek vagyunk. Mások, de emberek. Mindenki külön-külön egy önálló értéke a csillagos égnek. Egy szín a sok közül. Egy változat... Csak... önmaga!

Ha túlélted a születést... az életet... és mindazt amit hozott, elég erős vagy ahhoz is, hogy tovább élj, és továbbra is túlélj! A hit és akarat… mind az emberben lakozik. Pontosabban az elmében. Az nem egy adottság, hogy valakinek ennyi jut, másnak meg annyi. Az van és fejlődik. Csak van akinek elnyomják... és van aki önmaga nyomja el. És van olyan is aki "öntudatára" ébred és képes felismerni, hogy mindent ő irányít a világon. Persze nem a történéseket… hanem azt hogy ő maga hogyan képes felfogni azokat. Hogy hogyan képes érezni és túlélni. Áldozatként… vagy egy olyan dologként, ami megtörténik olykor és túl kell élni! Mert erről szól az élet…

Ha selejtnek érzed magad… akkor ugyanazt a visszajelzést kaphatod másoktól is, ami csak MÉG megerősíti ezt a felfogást. És ez a dolgok végéhez vezet. A teljes összeomláshoz...

De mindenkiben van erő! Mindenki képes küzdeni! Csak az esetek jó részében az emberek belevesznek abba, hogy sajnálják magukat. AZ az igazi ellenség! Az önsajnálat! És ez nem jó, mert nem csak mások, hanem önmagad is megtudod győzni magadat, hogy valóban az vagy. Egy semmirekellő...

Talán jobban nem is tudom megfogalmazni a dolgot. De amikor az ember megtanulja magát "kívülről" látni… amikor úgy érzed látod önmagad ott... a széken... a testedet... ahogy ül ott... összeesve reményvesztetten... talán akkor jössz rá, hogy ez nem is te vagy. Mert te többet érsz ennél. Sokkalta többet! És talán akkor tanulsz meg küzdeni...!

De mindaddig, amíg görcsösen ragaszkodsz a saját kis világodhoz... a saját elméletedhez... és nem bízol meg senkiben… nem mersz HINNI... mindaddig ezt fogod érezni. 

És ez valóban sajnálatos...