2012. május 21., hétfő

Az emberi ösztön...

Kismillió blogot látogattam meg. Gyakorikérdések.hu? Igen azt hiszem ez a címe. Nem is lényeges az ok, hol ez kellett, hol az, hol belefutottam és hol ott ragadtam. De mindig egy okból maradtam. Az emberi viselkedés megnyilvánulása. Bár nem, mert hazudok, eleinte az épp adott téma volt ami megfogott, az hogy ismeretet szerezzek, de aztán... ugye rendszerint az első kettő, maximum három válasz a lényegre törő, a többi... A többi már emberi ösztön. :) MINDENHOL! Ismétlem mindenhol feltűnik egy okoskodó, valaki, aki valamit jobban tud, és nem is habozza ezt lealacsonyítón közölni a másikkal, a kérdezővel, vagy egy egyéb válaszadóval. Persze erre jön a válaszreakció. Felháborodás, és/vagy csak visszavágó. Ami folyton tovább és tovább gyűrűzik, mire a blog már nem szól másról, csak az örökös emberi ösztönről. A MAGAM igazáról...

De mit is jelent a magam igaza... Vajon az az igaz a másik embernek is? Talán érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy az emberek különböznek. Más hatások érik őket, erő és élettani hatások. Más személyiségekké, érző lényekké fejlődnek, más-más meggyőződésekkel. De kérdem én, miért nem lehet ezt elfogadni? Miért kell azon nyomban a másik nyakának menni, hogy...  Mert Te ííígy... és mert Te úúúgy... és nem úgy van az, máshogy van... De biztos hogy máshogy van? Nem lehet hogy ugyanazt az ablakot a két különböző oldaláról nézzük? Én látlak Téged, és Te látsz engem. Én is egy embert látok, és Te is egyet. De napestig vitatkozhatunk arról, hogy annak az embernek nagy orra van vagy kicsi, szőke e vagy fekete, mégsem nyerhet egyikünk sem. Mert egyszerűen mindkettőnknek igaza van. Csak éppen más a perspektíva, a szempont, mások az érzékelt hatások... De miért nem képesek ezt az emberek nem hogy elfogadni, hanem egyáltalán felismerni? Többnyire nem kenyerem az ilyesfajta szavak használata, de komolyan mondom ez kész röhej. :D Az ember ilyen. Ösztönös. A legkisebb morzsán... a tű hegyén is képes összevitatkozni, csak azért hogy feljebb emelkedhessen a másik felett. Hogy önmagát érezze feljebb. Hogy bizonyítson! Önmagának. Megveregethessem a vállam, hogy én voltam a jó. Én voltam a jobb és ez elégedettséggel töltsön el. De ez... nem lehet hogy ez valamiféle önimádat? Nagyon úgy tűnik nekem. Miért képes az ember csakis akkor érezni valakinek önmagát, ha egy másiknak a fejére tapos? Ha csak mások vállán gázolva át juthat egyre feljebb és feljebb, ahelyett hogy ő maga fogná a felfelé vezető kötelet? Ösztön... Az emberi ösztön. Nem állati, mert az állat ennél okosabb. Ő nem árt, ha nem muszáj neki. Nem igazolja önmagát. Csakis az ember az egyetlen...

2012. május 10., csütörtök

Barátságok...

Miért van az, hogy barátságok jönnek... mennek? Megszakadnak, felülíródnak... Vagy éppen átértékelődnek és átlépik azt az icipici vonalat ami a szeretetet elválasztja a gyűlölettől. Mit kell ahhoz megtenni, hogy gyűlöld a másikat? Léteznek e valódi okok arra ami már nem megbocsátható? Talán léteznek. Vagy talán mégsem, talán... csak ha nem látod a változást... A megbánást a szemekben. Mindazt, hogy talán új lap nyitható. Egy sérülékeny és törékeny új lap, amit még a széltől is óvni kell. Védeni. Mert nem elég... erős. Gyenge mint a harmat. De két oldalról, lassan... talán újra felépíthető.
De mi van, ha már nem érzed azt, amit egykor azt hitted, hogy éreztél. Hogy valakinek jelentettél valamit és ő jelentett Neked. Mi van ha az egész hazugság? Te a jobb kezedet nyújtottad és amíg nem figyeltél, kivágták a bal oldalad... (?) Mi van ha csak átverés volt az egész?? Elidegenedhet e két ember egymástól teljesen, pusztán azért mert változik...(?) A válasz, igen. Van rá példa. Így szakadnak meg házasságok, szerelmek, barátságok, vagy akár csak szimpla kapcsolatok az életben. Megtörténik az elkerülhetetlen, és reagálnak a válaszlépések. Soha nem tudhatod mit hoz a jövő, ki-milyen lépésre szánja el magát. Az emberek hibáznak, és igen, azt mondják a hibákat el kell fogadni, de van olyan ami már nem elfogadható. Ami már keserűséget, megcsömörlöttséget és kiábrándultságot okoz. És igen, ilyenkor hiába próbálod ugyanazzal a szemmel nézni a másikat, egyszerűen képtelen leszel. Mert belül íródik át valami. Legbelül a mellkasban. Szív? Érzések? A fej? Nem tudom. De már hiába erőlködsz, hiába próbálkozol, a dolog elveszett. Nem tudod hol és mikor... de érzed, hogy már halott. Kivégeztetett. És talán jobb ha hagyod és mélyen eltemeted. Talán úgy a jobb. Talán nem tép fel több sebet. Béke poraira... RIP

A tökéletes élet….


Mindenki arra vágyik: a tökéletes élet. De milyen is az élet ha tökéletes? Felhőtlen? Buktatóktól mentes? Folyamatos boldogság? A tökéletes élet nem létezik. Mert a tökéletesség benned él. Ha nem ismered a sötétet, nem érezheted a világosságot sem. Ha nem tudod milyen sötétben járni, nem érezheted a fény ízét az arcodon. Mert átlagossá válik. Mindennapossá, és észre sem veszed, hogy ott van veled. Nézz meg egy busmant. Semmije sincs, mégis úgy érzi tökéletes életet él. Felkel, dolgozik, vadászik, eszik. Mégis boldog. Mert tudja milyen az, ha nincs mit enni, ha éhezni kell, és tudja mit jelent a boldogság, amikor bőséges lakoma a kitartó munka fizettsége. Nézz meg minket. Körülvesz a gépi világ. Minden elérhető. A boltok polcai roskadoznak, mégis mindig TÖBB KELL! Mi diktálja ezt belénk? Hogy folyton többre vágyjunk… Hogy soha ne legyen elég az, ami van, mert a másiknak egy morzsával több jutott!? Képesek lennénk csak ezért a tényért akár egy pohár vízben is megfojtani. De miért? Mikor a kis busman elégedett? Elégedett a világgal, elégedett önmagával és mindennel, ami körülötte van. MIÉRT lehet ő boldogabb, mint mi együttvéve?? Mert ő tudja milyen az, amikor nincs. És nem is vágyik nem létező babérokra. Képes arra, amire mi soha. Elégedettnek lenni. Hálát adni. És egyszerűen élvezni az életet. Azt… ami megadatott. Nem folyton hiú ábrándokat kergetni és arra pazarolni el az éveket. Mi miért nem vagyunk erre képesek?

2012. január 22., vasárnap

" A Bolond..."

Lépten nyomon jártam a világban, na jó, csak a virtuális világban, de rátaláltam arra az idézetre amihez rájöttem, tartani akarom az életem. Néha sikerül... néha meg nem... Többségében nem. De a remény hal meg utoljára. :)


Ha megkérdezel, melyik az a lap a tarokk-kártyában, amelyet legjobban szeretek, azt felelem: A Bolond. Hogy mit jelent, inkább sejtem, mint tudom. Bár jó pillanataimban én is Bolond vagyok. A Bolond lehet naiv gyerek vagy infantilis hülye - de lehet bölcs is. Hamvas azt mondja, Bolond az, aki „nem számít", mert kívül áll az emberi játszmákon, amelyeket a hatalomszomj irányít. (...) 
A Bolond a Nulla. A szabad ember. A Bolond úgy látja, hogy minden ember rögeszmés. Rögeszmés az, aki azt hiszi, hogy csak neki van igaza: a többiek vagy tévednek, vagy hazudnak. A Bolond úgy látja, hogy mindenki tele van mániával, félelemmel, önzéssel, vaksággal, nagyot akarással, sóvárgással, elvekkel, szüntelen önigazolással. A Bolondot nem lehet megbántani. Legfeljebb azt mondják neki: te bolond vagy! De ezt ő úgyis tudja magáról. A Bolond kétféleképpen látja az embereket. Az egyik: hogy a maga módján mindenkinek igaza van. A másik: hogy senkinek sincs igaza. Ez lényegében ugyanaz. Nincs különbség. Olyan, mintha azt mondanád, hogy a végtelenül sok egyenlő a nullával. „A rend: a rendetlenség végösszege" - mondja a kínai. Nincs olyan őrület, amelyben a Bolond ne tudna eligazodni. Tudja, hogy amíg a többiek nem lesznek hozzá hasonló bolondok, két erő irányítja őket. Az egyik a mohó önzés A birtoklási vágy. A másik a vak hatalomszomj. (…) Minden beszélés: mellébeszélés. A Bolond tiszteletben tartja a hazugságot. Bólogat. Nem azért, mert bárkivel egyetért, vagy bármit is tagad, hanem ezért, mert tudja, hogy ennek az emberi színjátéknak, melyet itt rendezünk a földön, nincs igazi valósága. Egy véres vitában egyetlen oldalnak sincs „igaza" - mert az igaz középen van. Nem a kettő között, kiegyezéses fele-fele alapon - hanem ott, ahol nincsenek ellentétek, csak az isteni teljesség van. Az igazság nem a forgó kerék peremén, a két véglet valamelyikén - hanem a közepén van. A tengely körül forog a lét. Teljesen mindegy, hogy egy ringlispílen melyik lóra vagy hintába ülsz: mindegyiket a Közép forgatja. A Bolond ott lakik. És derűsen és sajnálkozva figyeli a pörgő világot, melynek egyre jobban recsegnek az eresztékei. A Bolond tudja, hogy az ő országa nem e világból való. Úgy él itt a földön, mint egy átutazó, vagy egy követségi alkalmazott a gyarmatokon, aki tiszteletben tartja a bennszülöttek hiedelmeit. De nem akar senkit sem „leleplezni". Pláne meggyőzni! Nem „foglal állást", és nem avatkozik a helyi lakosság ügyes-bajos dolgaiba, nem vesz részt a szüntelen zavargásokban és vitákban - mert tudja, hogy itt minden eszme: rögeszme."

/ Müller Péter: Varázskő /

2011. december 7., szerda

A zene…

Amikor unalmas óráidban megfogsz és benyomsz egy CD-t a lejátszóba, azonnal elöntenek az érzések. Tombolsz, ha a zene úgy kívánja, elfolysz a székből, vagy esetleg szerelmes leszel. Arra az egyetlen pillanatra vagy néhány percre úgy érzed a szíved kiszakad a helyéről, szétvetve a dobbanásai. És ha fáj... akkor nangyon. Őrületesen! De érzed, hogy élsz... és tudod, hogy vége lesz. Hogy nem tart majd örökké, de mégis élvezed. Nem olyan mint az élet. Az élet könyörtelen, és feltarthatalanul közelít feléd, és nem lehet egy gombnyomással kikapcsolni és átváltani egy vidámabb dallamra. Mert az élet ilyen. Ezért is élvezzük inkább a zenét, és legyünk képesek kikapcsolni arra a néhány pillanatra. Kicsit érezzük, hogy repülünk... hogy mindent megteszünk a szerelmünkért... vagy csak érezzük, hogy fáj. A fájdalom mélységét ami néha talán könnyekre is fakaszt. De mégis ha véget ér, képesek leszünk újra felszabadultan tekinteni a világba. Hisz a monotonitás sötét árnya érvényét veszti. A zene... egy gyönyörű és kifejező művészi ág. A magasba emeli a lelket... 
Használjuk hát ki...

2011. november 29., kedd

Selejt...

A legutóbb hallottam ezt a szót valakitől. Egy számomra kedves valakitől. "Selejt... Én selejt vagyok..." És még mindig kiráz a hideg. Miért képes ezt érezni egy ember? Mi vagy ki képes ezt éreztetni vele? Ki a felelős mindezért? Az élet? A környezet? Vagy a személy önmaga? Én nem tudom. De nem jó ez így. Valahogy nagyon nem. Olyan NEM létezik, hogy valaki.. "selejt". Mind emberek vagyunk. Mások, de emberek. Mindenki külön-külön egy önálló értéke a csillagos égnek. Egy szín a sok közül. Egy változat... Csak... önmaga!

Ha túlélted a születést... az életet... és mindazt amit hozott, elég erős vagy ahhoz is, hogy tovább élj, és továbbra is túlélj! A hit és akarat… mind az emberben lakozik. Pontosabban az elmében. Az nem egy adottság, hogy valakinek ennyi jut, másnak meg annyi. Az van és fejlődik. Csak van akinek elnyomják... és van aki önmaga nyomja el. És van olyan is aki "öntudatára" ébred és képes felismerni, hogy mindent ő irányít a világon. Persze nem a történéseket… hanem azt hogy ő maga hogyan képes felfogni azokat. Hogy hogyan képes érezni és túlélni. Áldozatként… vagy egy olyan dologként, ami megtörténik olykor és túl kell élni! Mert erről szól az élet…

Ha selejtnek érzed magad… akkor ugyanazt a visszajelzést kaphatod másoktól is, ami csak MÉG megerősíti ezt a felfogást. És ez a dolgok végéhez vezet. A teljes összeomláshoz...
De mindenkiben van erő! Mindenki képes küzdeni! Csak az esetek jó részében az emberek belevesznek abba, hogy sajnálják magukat. AZ az igazi ellenség! Az önsajnálat! És ez nem jó, mert nem csak mások, hanem önmagad is megtudod győzni magadat, hogy valóban az vagy. Egy semmirekellő...
Talán jobban nem is tudom megfogalmazni a dolgot. De amikor az ember megtanulja magát "kívülről" látni… amikor úgy érzed látod önmagad ott... a széken... a testedet... ahogy ül ott... összeesve reményvesztetten... talán akkor jössz rá, hogy ez nem is te vagy. Mert te többet érsz ennél. Sokkalta többet! És talán akkor tanulsz meg küzdeni...!

De mindaddig, amíg görcsösen ragaszkodsz a saját kis világodhoz... a saját elméletedhez... és nem bízol meg senkiben… nem mersz HINNI... mindaddig ezt fogod érezni. 

És ez valóban sajnálatos...

2011. november 17., csütörtök

A hit…

A hit kérdése mindig is foglalkoztatott. Ezt most értsd ne a katolicizmusra, illetve persze, az is beletartozik a szó szoros értelmében, de jelen esetben nem vallásokban gondolkodom. Illetve NEM kifejezetten csak vallásokban. De akkor kezdjük el valahol.

Létezik a hit… és léteznek a tények. Hányszor meg hányszor derül ki, hogy amit korábban hittünk, nem egyezik a valósággal. Mégis sokszor képesek vagyunk ezt a valóságot NEM észrevenni. Csak azért, mert ha továbbra is hiszünk... ha továbbra is ámítjuk magunkat, úgy sokkalta könnyebb. Megnyugtatóbb. Ha folyton azon kéne törnünk a fejünket, hogy az a másik valóban megcsalt, vagy csak én láttam valamit rosszul…? Hihetek a saját szememnek, vagy inkább annak higyjek akit szeretek? Végül tönkretesszük saját magunkat. És az elme ezt nem engedi. Ezért többnyire azt a megoldást választja, ami neki a legkönnyebb. Beleringatja magát a hiú ábrándokba és reményekbe. Vagy ha elég erős, azt mondja VÉGE! És utána végleg összeomlik.

De nézzünk más esetet. Például a vallás. Ezer meg ezer vallási forma létezik. De egyben mind közösek. NINCSENEK tények! Az van, amit előttük akár ezer évvekkel korábban mondtak és mondanak... leírattak és mi elhisszük. Mert egyszerűbb hinni abban, hogy nem saját magunk irányítjuk az életünket, hogy nem mi vagyunk felelőssek az elszalasztott lehetőségekért... az elkövetett hibákért, hanem mert egy felsőbb hatalom így akarta. „Így kellett lennie!” Ez az általánosan elfogadott magyarázat. De ez vajon jót tesz nekünk? Ez is relatív, mint minden más az életben. Ha azt nézzük, a lelkünk megnyugszik, és nem ostorozza tovább saját magát. De a másik szempont… Vajon legközelebb képesek leszünk másképp dönteni? Képesek leszünk tanulni a saját hibáinkból? Nem lennék meggyőződve róla. Ahogy arról sem, hogy képesek leszünk BÁRMIT túlélni, csak mert eldöntöm, hogy AKAROM! Az emberi lélek NEM gyenge! Ezt a tulajdonságot hagyták ránk örökül az őseink. Mindent túlélni! Az emberi lélek igenis képes BÁRMIT túlélni, ha akarja és hajlandó küzdeni is érte. Képes felülemelkedni a gondokon… a terheken... a múlton… és talán még a jövőn is. Mert csakis a MOST számít! EZ a pillanat, amiben élsz. És mindaz csak rajtad múlik, hogy hogyan fogod fel ezt a pillanatot. Egy szerencsétlen szenvedőként… vagy olyan emberként, aki a legkisebb, legapróbb dologban is képes meglátni a szépséget. Meglátni mindazt, amiért az életet képesek vagyunk élvezni. 
Hisz boldog ember nem létezik… de igenis VANNAK boldog pillanatok!