Selejt...

A legutóbb hallottam ezt a szót valakitől. Egy számomra kedves valakitől. "Selejt... Én selejt vagyok..." És még mindig kiráz a hideg. Miért képes ezt érezni egy ember? Mi vagy ki képes ezt éreztetni vele? Ki a felelős mindezért? Az élet? A környezet? Vagy a személy önmaga? Én nem tudom. De nem jó ez így. Valahogy nagyon nem. Olyan NEM létezik, hogy valaki.. "selejt". Mind emberek vagyunk. Mások, de emberek. Mindenki külön-külön egy önálló értéke a csillagos égnek. Egy szín a sok közül. Egy változat... Csak... önmaga!

Ha túlélted a születést... az életet... és mindazt amit hozott, elég erős vagy ahhoz is, hogy tovább élj, és továbbra is túlélj! A hit és akarat… mind az emberben lakozik. Pontosabban az elmében. Az nem egy adottság, hogy valakinek ennyi jut, másnak meg annyi. Az van és fejlődik. Csak van akinek elnyomják... és van aki önmaga nyomja el. És van olyan is aki "öntudatára" ébred és képes felismerni, hogy mindent ő irányít a világon. Persze nem a történéseket… hanem azt hogy ő maga hogyan képes felfogni azokat. Hogy hogyan képes érezni és túlélni. Áldozatként… vagy egy olyan dologként, ami megtörténik olykor és túl kell élni! Mert erről szól az élet…

Ha selejtnek érzed magad… akkor ugyanazt a visszajelzést kaphatod másoktól is, ami csak MÉG megerősíti ezt a felfogást. És ez a dolgok végéhez vezet. A teljes összeomláshoz...

De mindenkiben van erő! Mindenki képes küzdeni! Csak az esetek jó részében az emberek belevesznek abba, hogy sajnálják magukat. AZ az igazi ellenség! Az önsajnálat! És ez nem jó, mert nem csak mások, hanem önmagad is megtudod győzni magadat, hogy valóban az vagy. Egy semmirekellő...

Talán jobban nem is tudom megfogalmazni a dolgot. De amikor az ember megtanulja magát "kívülről" látni… amikor úgy érzed látod önmagad ott... a széken... a testedet... ahogy ül ott... összeesve reményvesztetten... talán akkor jössz rá, hogy ez nem is te vagy. Mert te többet érsz ennél. Sokkalta többet! És talán akkor tanulsz meg küzdeni...!

De mindaddig, amíg görcsösen ragaszkodsz a saját kis világodhoz... a saját elméletedhez... és nem bízol meg senkiben… nem mersz HINNI... mindaddig ezt fogod érezni. 

És ez valóban sajnálatos...

A hit…

A hit kérdése mindig is foglalkoztatott. Ezt most értsd ne a katolicizmusra, illetve persze, az is beletartozik a szó szoros értelmében, de jelen esetben nem vallásokban gondolkodom. Illetve NEM kifejezetten csak vallásokban. De akkor kezdjük el valahol.

Létezik a hit… és léteznek a tények. Hányszor meg hányszor derül ki, hogy amit korábban hittünk, nem egyezik a valósággal. Mégis sokszor képesek vagyunk ezt a valóságot NEM észrevenni. Csak azért, mert ha továbbra is hiszünk... ha továbbra is ámítjuk magunkat, úgy sokkalta könnyebb. Megnyugtatóbb. Ha folyton azon kéne törnünk a fejünket, hogy az a másik valóban megcsalt, vagy csak én láttam valamit rosszul…? Hihetek a saját szememnek, vagy inkább annak higyjek akit szeretek? Végül tönkretesszük saját magunkat. És az elme ezt nem engedi. Ezért többnyire azt a megoldást választja, ami neki a legkönnyebb. Beleringatja magát a hiú ábrándokba és reményekbe. Vagy ha elég erős, azt mondja VÉGE! És utána végleg összeomlik.

De nézzünk más esetet. Például a vallás. Ezer meg ezer vallási forma létezik. De egyben mind közösek. NINCSENEK tények! Az van, amit előttük akár ezer évvekkel korábban mondtak és mondanak... leírattak és mi elhisszük. Mert egyszerűbb hinni abban, hogy nem saját magunk irányítjuk az életünket, hogy nem mi vagyunk felelőssek az elszalasztott lehetőségekért... az elkövetett hibákért, hanem mert egy felsőbb hatalom így akarta. „Így kellett lennie!” Ez az általánosan elfogadott magyarázat. De ez vajon jót tesz nekünk? Ez is relatív, mint minden más az életben. Ha azt nézzük, a lelkünk megnyugszik, és nem ostorozza tovább saját magát. De a másik szempont… Vajon legközelebb képesek leszünk másképp dönteni? Képesek leszünk tanulni a saját hibáinkból? Nem lennék meggyőződve róla. Ahogy arról sem, hogy képesek leszünk BÁRMIT túlélni, csak mert eldöntöm, hogy AKAROM! Az emberi lélek NEM gyenge! Ezt a tulajdonságot hagyták ránk örökül az őseink. Mindent túlélni! Az emberi lélek igenis képes BÁRMIT túlélni, ha akarja és hajlandó küzdeni is érte. Képes felülemelkedni a gondokon… a terheken... a múlton… és talán még a jövőn is. Mert csakis a MOST számít! EZ a pillanat, amiben élsz. És mindaz csak rajtad múlik, hogy hogyan fogod fel ezt a pillanatot. Egy szerencsétlen szenvedőként… vagy olyan emberként, aki a legkisebb, legapróbb dologban is képes meglátni a szépséget. Meglátni mindazt, amiért az életet képesek vagyunk élvezni. 

Hisz boldog ember nem létezik… de igenis VANNAK boldog pillanatok!

Mi normális, és mi nem az… (2011)

Ez nem normális. Hányszor halljuk ezt a mondatot életünk során? És hányszor használjuk magunk is arra az emberre, aki nem a saját értékítéletünknek megfelelően viselkedik. De mi az ami „normális”!? Az általánosságban elfogadott a „köz” által elfogadottnak tartott dolgok? Ha én mondjuk, a pirosat szeretem, de mindenki más a kéket akkor már elmebeteg vagyok? Bizarr?? Én nem hinném. Akkor mégis mi számít normálisnak? Én azt mondanám mindnekinek az a normális amit önmaga annak érez. Persze azért vannak morális határok is, például ugye nem számít – legalábbis számomra – elfogadhatónak, ha valaki más sérül, vagy kárát látja az adott dolognak, tevékenységnek. De ezt embere válogatja. Azért is ilyen ez a világ. Színes! Nem a hangyák társadalma vagyunk, ahol egy uralkodik, és az összes többi fejbókolva, szürkén követi az utasításokat, még ha az a módszer remekül be is válik. Mi ezerfélék vagyunk. Jók… rosszak… szépek és csúnyák… kedvesek és elfogadhatók… de olykor bűnösek… gyilkosak... és önpusztítók. Az ösztönök. Mindig azok irányítanak, minket és mindent, hiába próbálunk elbújni előlük. Nem menekülhetünk. Aztán… van, aki megtanulja kezelni az ösztöneit, rabláncra kényszeríti őket és van, aki hagyja, hogy szabadon áramoljanak. Embere válogatja. De csakis így születhetnek megértések... konfliktusok... kitaszítás és törődés... így juthatunk feljebb és egyre feljebb azon a bizonyos létrán, ami nem másnak hívja magát, mint : Evolúció. És talán... majd egyszer... elérjük azt az állapotot is amire már mindenki, együttesen mondhatja azt, hogy : Tökéletes. De ez még nagyon-nagyon hosszú idő... Kínkeserv és szenvedés kövezi a rögös utat. Százak... ezrek... és milliók élete és halála árán. És ki tudja? Még az is lehet, hogy előtte még magunk is belepusztulunk.
Pápá, emberiség!

Érzések.. (2010)

"Miért oly nehéz kimondani néhány szót? Miért oly nehéz kimondani azt: „Bocsáss meg!”?

Miért kell szó szót követve harcolni azért, hogy saját igazunkat bizonyítsuk és erőltessük rá a másikra? Miért nem választjuk az egyszerűbb utat? Miért nem lehet két igazság ugyanazon a síkon? Mindenkinek az, amit önmagáénak érez.. Hisz az igazság mindig AZ, amit annak érzünk.. legbelül. Ám ha okosak vagyunk, meglátjuk MÁS igazságát is. Mert lehet, hogy az is része annak, amit magunkénak tudhatunk… Ha meg nem… hát legalább tájékozottabbak lettünk.. "

Tehetetlen indulat... (2010)

"Miért kegyetlen a világ…? S néha kegyetlen benne minden ember…

Az élet így is egy örökké tartó küzdelem… miért teszik ezt még nehezebbé mások is? És miért van az, hogy egyesek feladva ezt a küzdelmet, nem törődve a másoknak szánt gyötrelemmel a halál fekete szemeibe vágynak? Ez nem egyfajta érzéketlenség? Utánam a vízözön elmélet? Az ilyen emberek nemtörődömsége azokkal szemben, akik akár az életüket is adnák értük…

Azt mondják, mások nem törődnek velük. Hisz ők ugyanezt teszik másokkal! Törődés az, ha kizárva fejükből mind azt aki szeret és a nekik szánt rettegést és fájdalmat, önkezükkel vetnek véget életüknek?

Hát nem az! Ez gyávaság… de legfőképpen ÖNZÉS! Tönkretenni mások életét, csak azért, hogy megkapjuk azt, amit úgy véljük, megérdemeljük… A halált. És vele hogy mindennek vége legyen. De biztos ez? Valóban megérdemeljük? Hisz a szeretetért és törődésért tenni is kell, NEM jön az magától. Az NEM egy ajándék, ami mindenkinek alanyi jogon jár… Igenis meg kell dolgozni érte! És ez által vissza is tértünk az alapfeltevéshez.. Miszerint… 

Az élet egy örökké tartó küzdelem… "

A döntés... (2010)

"Gondolatok százai szállták meg ma a fejemet, mikor a következő lépésen gondolkoztam. Annyi mindent szeretnék írni, mégis dönteni kell. Dönteni. Sokszor a legnehezebb dolog életünkben. Én is az a fajta vagyok akire azt mondják: a bőség zavara megkavar.  Nem mindegy hogy kettő vagy több a választási lehetőségek száma. Szelektálni, jó és rossz, jó és rossz… De aztán nem mindig a józanész az, ami a végső választ meghozza. Van, hogy egyszerűen elveszünk a részletek között, és a végső, meghozott döntés már nem is tükrözi eredeti személyiségünket. De mindegy is, mert dönteni kell… Akár akarjuk, akár nem…"