Ez nem normális. Hányszor halljuk ezt a mondatot életünk során? És hányszor használjuk magunk is arra az emberre, aki nem a saját értékítéletünknek megfelelően viselkedik. De mi az ami „normális”!? Az általánosságban elfogadott a „köz” által elfogadottnak tartott dolgok? Ha én mondjuk, a pirosat szeretem, de mindenki más a kéket akkor már elmebeteg vagyok? Bizarr?? Én nem hinném. Akkor mégis mi számít normálisnak? Én azt mondanám mindnekinek az a normális amit önmaga annak érez. Persze azért vannak morális határok is, például ugye nem számít – legalábbis számomra – elfogadhatónak, ha valaki más sérül, vagy kárát látja az adott dolognak, tevékenységnek. De ezt embere válogatja. Azért is ilyen ez a világ. Színes! Nem a hangyák társadalma vagyunk, ahol egy uralkodik, és az összes többi fejbókolva, szürkén követi az utasításokat, még ha az a módszer remekül be is válik. Mi ezerfélék vagyunk. Jók… rosszak… szépek és csúnyák… kedvesek és elfogadhatók… de olykor bűnösek… gyilkosak... és önpusztítók. Az ösztönök. Mindig azok irányítanak, minket és mindent, hiába próbálunk elbújni előlük. Nem menekülhetünk. Aztán… van, aki megtanulja kezelni az ösztöneit, rabláncra kényszeríti őket és van, aki hagyja, hogy szabadon áramoljanak. Embere válogatja. De csakis így születhetnek megértések... konfliktusok... kitaszítás és törődés... így juthatunk feljebb és egyre feljebb azon a bizonyos létrán, ami nem másnak hívja magát, mint : Evolúció. És talán... majd egyszer... elérjük azt az állapotot is amire már mindenki, együttesen mondhatja azt, hogy : Tökéletes. De ez még nagyon-nagyon hosszú idő... Kínkeserv és szenvedés kövezi a rögös utat. Százak... ezrek... és milliók élete és halála árán. És ki tudja? Még az is lehet, hogy előtte még magunk is belepusztulunk.
Pápá, emberiség!
Pápá, emberiség!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése