Az emberi ösztön...

Kismillió blogot látogattam meg. Gyakorikérdések.hu? Igen azt hiszem ez a címe. Nem is lényeges az ok, hol ez kellett, hol az, hol belefutottam és hol ott ragadtam. De mindig egy okból maradtam. Az emberi viselkedés megnyilvánulása. Bár nem, mert hazudok, eleinte az épp adott téma volt ami megfogott, az hogy ismeretet szerezzek, de aztán... ugye rendszerint az első kettő, maximum három válasz a lényegre törő, a többi... A többi már emberi ösztön. :) MINDENHOL! Ismétlem mindenhol feltűnik egy okoskodó, valaki, aki valamit jobban tud, és nem is habozza ezt lealacsonyítón közölni a másikkal, a kérdezővel, vagy egy egyéb válaszadóval. Persze erre jön a válaszreakció. Felháborodás, és/vagy csak visszavágó. Ami folyton tovább és tovább gyűrűzik, mire a blog már nem szól másról, csak az örökös emberi ösztönről. A MAGAM igazáról...

De mit is jelent a magam igaza... Vajon az az igaz a másik embernek is? Talán érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy az emberek különböznek. Más hatások érik őket, erő és élettani hatások. Más személyiségekké, érző lényekké fejlődnek, más-más meggyőződésekkel. De kérdem én, miért nem lehet ezt elfogadni? Miért kell azon nyomban a másik nyakának menni, hogy...  Mert Te ííígy... és mert Te úúúgy... és nem úgy van az, máshogy van... De biztos hogy máshogy van? Nem lehet hogy ugyanazt az ablakot a két különböző oldaláról nézzük? Én látlak Téged, és Te látsz engem. Én is egy embert látok, és Te is egyet. De napestig vitatkozhatunk arról, hogy annak az embernek nagy orra van vagy kicsi, szőke e vagy fekete, mégsem nyerhet egyikünk sem. Mert egyszerűen mindkettőnknek igaza van. Csak éppen más a perspektíva, a szempont, mások az érzékelt hatások... De miért nem képesek ezt az emberek nem hogy elfogadni, hanem egyáltalán felismerni? Többnyire nem kenyerem az ilyesfajta szavak használata, de komolyan mondom ez kész röhej. :D Az ember ilyen. Ösztönös. A legkisebb morzsán... a tű hegyén is képes összevitatkozni, csak azért hogy feljebb emelkedhessen a másik felett. Hogy önmagát érezze feljebb. Hogy bizonyítson! Önmagának. Megveregethessem a vállam, hogy én voltam a jó. Én voltam a jobb és ez elégedettséggel töltsön el. De ez... nem lehet hogy ez valamiféle önimádat? Nagyon úgy tűnik nekem. Miért képes az ember csakis akkor érezni valakinek önmagát, ha egy másiknak a fejére tapos? Ha csak mások vállán gázolva át juthat egyre feljebb és feljebb, ahelyett hogy ő maga fogná a felfelé vezető kötelet? Ösztön... Az emberi ösztön. Nem állati, mert az állat ennél okosabb. Ő nem árt, ha nem muszáj neki. Nem igazolja önmagát. Csakis az ember az egyetlen...

Barátságok...

Miért van az, hogy barátságok jönnek... mennek? Megszakadnak, felülíródnak... Vagy éppen átértékelődnek és átlépik azt az icipici vonalat ami a szeretetet elválasztja a gyűlölettől. Mit kell ahhoz megtenni, hogy gyűlöld a másikat? Léteznek e valódi okok arra ami már nem megbocsátható? Talán léteznek. Vagy talán mégsem, talán... csak ha nem látod a változást... A megbánást a szemekben. Mindazt, hogy talán új lap nyitható. Egy sérülékeny és törékeny új lap, amit még a széltől is óvni kell. Védeni. Mert nem elég... erős. Gyenge mint a harmat. De két oldalról, lassan... talán újra felépíthető.
De mi van, ha már nem érzed azt, amit egykor azt hitted, hogy éreztél. Hogy valakinek jelentettél valamit és ő jelentett Neked. Mi van ha az egész hazugság? Te a jobb kezedet nyújtottad és amíg nem figyeltél, kivágták a bal oldalad... (?) Mi van ha csak átverés volt az egész?? Elidegenedhet e két ember egymástól teljesen, pusztán azért mert változik...(?) A válasz, igen. Van rá példa. Így szakadnak meg házasságok, szerelmek, barátságok, vagy akár csak szimpla kapcsolatok az életben. Megtörténik az elkerülhetetlen, és reagálnak a válaszlépések. Soha nem tudhatod mit hoz a jövő, ki-milyen lépésre szánja el magát. Az emberek hibáznak, és igen, azt mondják a hibákat el kell fogadni, de van olyan ami már nem elfogadható. Ami már keserűséget, megcsömörlöttséget és kiábrándultságot okoz. És igen, ilyenkor hiába próbálod ugyanazzal a szemmel nézni a másikat, egyszerűen képtelen leszel. Mert belül íródik át valami. Legbelül a mellkasban. Szív? Érzések? A fej? Nem tudom. De már hiába erőlködsz, hiába próbálkozol, a dolog elveszett. Nem tudod hol és mikor... de érzed, hogy már halott. Kivégeztetett. És talán jobb ha hagyod és mélyen eltemeted. Talán úgy a jobb. Talán nem tép fel több sebet. Béke poraira... RIP

A tökéletes élet….

Mindenki arra vágyik: a tökéletes élet. De milyen is az élet ha tökéletes? Felhőtlen? Buktatóktól mentes? Folyamatos boldogság? A tökéletes élet nem létezik. Mert a tökéletesség benned él. Ha nem ismered a sötétet, nem érezheted a világosságot sem. Ha nem tudod milyen sötétben járni, nem érezheted a fény ízét az arcodon. Mert átlagossá válik. Mindennapossá, és észre sem veszed, hogy ott van veled. Nézz meg egy busmant. Semmije sincs, mégis úgy érzi tökéletes életet él. Felkel, dolgozik, vadászik, eszik. Mégis boldog. Mert tudja milyen az, ha nincs mit enni, ha éhezni kell, és tudja mit jelent a boldogság, amikor bőséges lakoma a kitartó munka fizettsége. Nézz meg minket. Körülvesz a gépi világ. Minden elérhető. A boltok polcai roskadoznak, mégis mindig TÖBB KELL! Mi diktálja ezt belénk? Hogy folyton többre vágyjunk… Hogy soha ne legyen elég az, ami van, mert a másiknak egy morzsával több jutott!? Képesek lennénk csak ezért a tényért akár egy pohár vízben is megfojtani. De miért? Mikor a kis busman elégedett? Elégedett a világgal, elégedett önmagával és mindennel, ami körülötte van. MIÉRT lehet ő boldogabb, mint mi együttvéve?? Mert ő tudja milyen az, amikor nincs. És nem is vágyik nem létező babérokra. Képes arra, amire mi soha. Elégedettnek lenni. Hálát adni. És egyszerűen élvezni az életet. Azt… ami megadatott. Nem folyton hiú ábrándokat kergetni és arra pazarolni el az éveket. Mi miért nem vagyunk erre képesek?